Rólam

         Amióta az eszemet tudom, rajzolok. Azonban gyerekként nem mindig volt kéznél papír és ceruza, de azért nem adtam fel: a várpalotai salakos focipálya porában húztam a vonalakat a hófehér tornacipőmmel, vagy éppen a jó öreg Várpalota  régi, omladozó házainak vörös tégláival rajzoltam a falakra. Ha sikerült krétát szerezni az iskolából, azzal aztán az aszfalton hajolgattam és rajzoltam. ...egy '80-as évekbeli bányásznapon aszfaltrajzversenyt nyertem. Egyszer pedig Agárdon díjaztak egy rögtönzött rajzversenyen – ahol egy Edda-koncertjegyet nyertem, 8 évesen... Az iskolában nem igazán ment az éneklés, mégis mindig jelest kaptam, ugyanis a zeneszerzőket mindig lerajzoltam a tanárnak – ő pedig teljesen el volt ragadtatva. Ezek az élmények mind kellettek ahhoz, hogy aztán  elinduljak az úton, ami a művészet irányába vezet.

          A gyerekkori barátok már akkor mondogatták, hogy ha ennyire szeretek rajzolni, akkor miért nem tetoválok. De akkoriban sajnos nem volt inspiráló példa a környezetemben. A nevelőapám rossz tetoválásai inkább elriasztottak, így kamaszkoromig sosem láttam igazán szép munkát bőrön. Először újságokban találkoztam olyan tetoválásokkal, amelyek már tényleg lenyűgöztek és amik szinte műalkotásnak tűntek...

          A katonaságnál, 1994-ben jött a valóság. Több bajtársam szinte önkívületben készítette a tetoválásokat a többiekre, akik sorban álltak értük. Én is kipróbálhattam az új "rajzeszközt". Maga volt a szenvedés: élő bőrbe kellett dolgozni olyan tűvel, amelynek a mélységét, szögét, erősségét azaz a technikáját nem ismertem, ráadásul tákolt gépekkel. Walkman-motor, rotringba fogott varrótű, tus tinta…

          Leszerelés után másfelé vitt az élet: a Herendi Porcelánmanufaktúrában lettem porcelánfestő. Reméltem, hogy ebből nagy karrier lehet, de végül inkább azt tanultam meg, milyen az, amikor valaki a minták másolására és monoton munkára van kényszerítve. Közel húsz évet dolgoztam a gyárban, az iskolai időszakkal együtt. Így pontosan tudom, miben más vállalkozónak lenni...

          A porcelánfestői években azonban volt valami, ami igazán izgalmas volt: tíz évig jártam egy képzőművészeti alkotókőrbe, ahol egy zseniális festőművésztől, Kádár Tibortól tanulhattam. Mélyen belemerültünk a festészetbe, ekkortájt sok száz képet készítettem különféle technikákkal.

          Közben a délelőttös porcelánfestő müszak mellett esténként már a tetoválás tette ki a napjaim. 

          2009 óta Németországban tetoválok, és 2013-ban alapítottam meg saját stúdiómat, amelyet azóta is a feleségemmel, Petrával közösen működtetünk.